TABÁNI PARKBAN
A régi utcák, házsorok helyén,
tabáni parkban itt bujkált a múlt.
Felszökkent, láttam, sőt haj volt a fején,
aztán az ősz aranybokrába bujt.
Lidérc volt tán? Elárvult szellem árnyal...
Virít még sok piros virágszirom,
de a haldokló tájnak mintha fájna, mikor virágok illatát szívom.
Mást várt. talán; a szellem lépteit,
— hegyoldalról fel-felbukkanót —
, ki sír, bolyong és szánja vétkeit
s nem érti meg a rettentő valót.
A Gellérthegyről néha ideszól
imbolygón, félve és csodálkozón.
A nép rohan, vagy villamosra vár,
úttesten benzinszag s nem lágy ozón.
Megretten.
Bújik, vár itt valakit,
de nincs a parkban más, csak cserjető: emberrajokkal ellepett csalit
és nem jön ő,a régi szerető.
— Itt járt most is, de búsan elrepült.
Boszorkány volt, vagy tűndérlány alak.
a sárga lombon pilleként megült,
vagy elnyelték királyi várfalak.
Debreceny Lilla
